A tehetséges, norvég származású, (de jelenleg az Egyesült Államokban élő) rendező, Morten Tyldum (Kódjátszma) különleges filmet készített 2016 -ban, mely az Utazók (Passengers) címet kapta. Műfaját sokan vitatták, - egyesek kalandfilmnek, mások sci-finek, megint mások romantikus drámának, vagy a felsoroltak "keverékének" (pl. sci-fi dráma) tartva - ami rögtön el is árulta a filmről, hogy a premier-bemutatóját követő "zajos siker" elmaradása ellenére sem hétköznapi alkotás. Ez volt az a "munka" melyre 2017 januárjában (épp most egy éve) teljesen más várakozásokkal ültek be a mozinézők, mint amit végül "kaptak". A legtöbben ugyanis valamiféle sci-fi horrort reméltek a történettől, a gyönyörű Jennifer Lawrence temérdek pucérkodásával, jó sok akcióval és látványos űrjelenetekkel (esetleg szörnyekkel). Aztán hideg-zuhanyként jött a felismerés: ez egy néhány szereplős lélektani film az emberi természetről, szerelemről, önzésről, ragaszkodásról, mégpedig drámai elemekkel, kamarafilmként leforgatva. Nyilvánvaló volt sokakban a csalódás, ugyanakkor az igényesebb, látvány-blockbusternél többre vágyó nézők azonnal felfigyeltek a történet értékeire is, illetve a rendezés és forgatókönyv különleges kivitelére.

Mitől olyan magával ragadó a sztori? Attól, hogy alapvető emberi mivoltunkat mutatja meg egy sajátos szemszögből,  miközben sebként szakítja fel bennünk a mélyen eltemetett önzés, kegyetlenség, önfeláldozás és szerelem korlátait. Ez a film olyan kényelmetlen kérdésekkel szembesít bennünket, mint, hogy képesek lennénk e a magunk boldogulásáért, másokat reménytelenségbe taszítani, vagy feláldoznánk e életünket azért, akit szeretünk, illetve a szabadság és szerelem választási mérlegén merre billenne életünk ingája, ha váratlanul kezünkben kerülne az azonnali döntés kényszere? A film főszereplői: Jim Preston (Chris Pratt) és Aurora Lane (Jennifer Lawrence) ilyen dilemmákkal néznek ugyanis szembe. És azt kell mondjam: nagyon jól csinálják. Jennifer Lawrence talán egyik filmjében sem tudott ennyi érzést átadni 116 percben, hiszen látjuk őt szerelmesen, megrendülten, rettegve, gyűlölködve, kiszolgáltatottan, elkeseredetten, csábítóan (szexisen), majd odaadóan. Chris Pratt játékát sok bírálat érte és tény, hogy Jennifer mellett afféle "mellékszereplőnek" tűnik, valójában a színésznő magával húzta és így teljesítményének végső mérlege egyáltalán nem rossz (sőt némely jelenetben egyenesen szárnyalóan meggyőző). 

A sztoriról szerintem spoiler mentesen is elárulható annyi, hogy egy hatalmas űrhajón játszódik, melyen 5 ezer hibernált ember utazik 120 éven keresztül egy igen távoli bolygóra, ám közülük ketten felébrednek az út során. Ennyi információ egy évvel a premier-bemutató után akkor is "szembe jön velünk", ha nem akarjuk. A környezet természetesen sci-fire emlékeztető, ám az alaphelyzet drámát mutat, még akkor is, ha a történet végén kalandfilmes jelenetekre is sor kerül. A forgatókönyv író, Jon Spaihts és a rendező, Morten Tyldum egy nagyon erős filmet raktak össze, olyan kinézissel, mely sokáig az emberben marad.

Már ha képes érzékelni és feldolgozni a film érzelmi rezonanciáit. Mert az nem mindenkinek sikerül. Akik leginkább bírálták (túl azokon, akik sima szörnyes sci-fire számítva csalódtak) nem tudták befogadni a történetben rejlő megrendítő dilemmákat. Sokan ilyenkor elzárkóznak (kinyílni mindig veszélyes, hiszen ilyenkor az is betalálhat, amitől félünk) néhányan pedig egyszerűen nem szenzibilisek a sztori mélységeire. 

Mégis azt kell mondjam - bár nem mindenkinek való - az Utazók egy valódi filmélmény és érzelmi hullámvasút, amire érdemes felülni 116 perc erejéig. Akár most, éppen egy évvel az első mozibemutatók után is. 

Ha tetszett, várunk a Facebook oldalunkon is!

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található

***